Tolvajlási körforgalom

 

                              

Rajta, rajta,
tolvaj népség,
menjetek csak,
lopjatok,
mert akiktől
van mit lopni,
azok nagyobb tolvajok.

Lesz kincsetek,
palotátok,
aztán fordul
a világ,
tőletek is
ellopják majd,
az erősebb banditák.

Rajta, rajta
tolvaj népség,
gyűjtsetek csak,
kincseket,
csörög a pénz,
víg az élet,
s a Halál jön értetek.

A Halálnak
nem kell a kincs,
és a lopott,
pénzetek,
üres szívvel,
üres zsebbel,
kell majd véle mennetek.

Rajta, rajta,
tolvaj népség,
ha megéri,
lopjatok,
az út végén,
majd a Halál,
nagyot kacag rajtatok!

A tévelygő bárány

Az igari réten,
eltévedt egy bárány,
lement a nap
béget szegény,
a sötétben árván.

Megágyaz az este,
terül széna, szalma,
a kis bárány
hamarosan,
elszendereg rajta.

Alszik a kis bárány,
ringatja az este,
valamennyi
fénylő csillag
őrző szeme leste.

Ragyog a nap reggel,
letekint a rétre,
kezd a bárány
bégetésbe,
fut a pásztor érte.

Mert hisz a jó pásztor,
nem hagyja elveszni,
valamennyi
tévelygőjét,
siet megkeresni.

Elment anyám (dalszöveg)

 

                                          Verz.

Egy mese volt, egy pillanat,
egy álom tán, mely megszakadt,
hogy volt egy kéz, mely ringatott,
és volt egy dal, mely altatott
és volt egy szív, egy drága szív,
mely itt hagyott.

Refr.
Elment anyám, nincs már velem.
Oly üres lett az életem,
de amíg itt volt velem, jó volt nekem,
hová tűnt el oly hirtelen,
számon kérem az Istentől én.
Elment anyám mi lesz velem?
Ki fogja meg a két kezem?
Ki mondja majd azt nekem; - jó gyermekem
te vagy egyedül csak nekem,
mért hagyott el akkor engem Ő?
Ki hallgatja meg eztán a panaszom,
kinek mondom a bánatom,
ki vígasztal, ha valami fáj?
Szegény anyám már messze jár,
a szemem addig el nem lát.
Amíg csak élek mégis itt lesz velem,
emlékét megőrzi szívem,
de most egyre ezt kérdezem én:
- Elment anyám mi lesz velem?

Tavasz betegágyakkal

 

              

Betegágyak közt suhan a tavasz,
csendesen lépve simogat,
virág is nyílik,
a rügy is fakad,
és mégis minden más,
semmi sem ugyanaz.
Légy hívő, vagy gyarló, bűnös lélek,
a tavaszt most másképpen érzed.
Zárt ablakok, és
könnyező szemek,
haldoklók sóhaját
hozzák a bús szelek.
Imádságok szállnak a tavaszi égre,
hogy e roppant kórnak legyen már vége.
Nyíljon a virág,
szóljon a zsoltári ének,
és süssenek ránk újra
az isteni fények.  

Amikor felfordult a világ!

Ti nem tudjátok milyen az,
mikor az égből bomba hull alá,
és az angyalok dala helyett felugatnak a katyusák,
ti nem hallottátok a szirénák sivító hangját,
és nem fogtak rátok soha géppuskát.
Ti nem láttátok se ölni, se futni a katonákat,
a rémült szemeket, nem tudva merre meneküljenek.
Hol van az ellenség és hol van a csapat,
mert agyonlőtték a beteg foglyokat.
Ki elgyengült az úton annak vége volt,
agyonlőve, trágyadombok mellé hullt.
Nem volt érték az emberi élet. Ölni kellett,
mert ha nem te öltél, megöltek téged!
Felfordult az egész világ. Menekült ember és állat,
de nyomukban a halál járt csak.
A repülőkből asszonyokra és gyerekekre lőttek
nem volt pardon, parancsszó nélkül is öltek.
Gyilkoló gépezet lett az emberből, tobzódott a vérben,
mint egykor a gladiátori küzdőtéren.
Ó Isten! Ki saját képedre teremtetted az embert,
eléd borulva kérdem, hol rontottad el?
Lelket leheltél belénk, de ez a lélek megkopott,
téged már Ádám és Éva is becsapott!

Az évszázadok alatt csak rosszabb lett az ember,
nem lett jobb, de tökéletesebb lett a fegyver.

Hogyha lennék...

 

                                                                  Hogyha lennék fűzfa lombja,

                                                                     fűzfa karom elringatna,

                                                                    és ha lennék kis madárka,

                                                                   minden dalom hozzád szállna.

                                                                      És ha lennék búvó patak,

                                                                        eloltanám a szomjadat.

                                                                     Vagy ha kósza szellő lennék,

                                                                           arcod körül lengedeznék.

                                                                    Lennék lábnyom, út porában,

                                                                         csillagfény az éjszakában,

                                                                        rosszkedvednek múló perce,

                                                                       napsugár, mely melengetne,

                                                                       lennék kéz, mely megkeresne,

                                                                        téged hozzám, elvezetne.

                                                                        Hogyha lennék…de nem lehet,

                                                                         ember vagyok, aki szeret: 

                                                                     Talán bűnös, talán igaz,

                                                                  csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.

Ha jönnél felém...

         

Ha jönnél felém, mint enyhe szellő,   
és simogatnád az arcomat, 
megérteném te félve jövő,  
a benned dúló harcokat.

S ha jönnél felém mogorva széllel,
és cibálnád bőszen hajamat,
rád nevetnék én mit sem sejtőn,
feléd nyújtva az ajkamat.

És jöhetnél felém vad viharral,
mint őrjöngő, jeges fergeteg,
két kezed szelíden lefognám,
eléd borulva, reszketeg.

Mert nincs oly álca, mi elválaszthat
egymástól, szerető szíveket,
mit belül hordunk, az számít csak,
nem rejtheti el fergeteg.